Helyzetkép és más egyebek

              Csak gyorsan, mert nem tudom, meddig lesz ébren tudatom aktív fele!
Gyors elemzés, mielőtt nekikezdenék mai témánkak, ami nem más, mint zagyvalék, ezért ma nem adott metodikára építek, hanem amit agyam diktál, azt lököm tova felétek.
              Már egy hónapja dolgozom. Nem gondoltam volna, hogy ilyen kemény meló a hotelezés.
Akik ismernek, tudják, hogy nem vagyok egy kigyúrt állat, sőt...
És még ebből is sikerült fogynom. Ami örvendetes, ha azt vesszük, hogy lenézvén nem a köldökömmel szemezek, hanem régi kedves barátommal és harcostársammal.
Viszont szomorú, mert csak szemből vagyok érzékelhető, oldalnézetem beleveszik a hátterembe.
Örvendetes, mert felsőtestem kezd Bruce Lee-éra hajazni, de szomorú, mert közben meg minden tagom merő fájdalom. Legvadabb képzelgéseimben sem dolgoztam ennyit.
Az otthon kreált mondásom, amiből évek során szállóige lett, amire igen büszke is vagyok, miszerint-Inkább az unalom öljön meg, mint hogy a munkába pusztuljak bele!-itt érvényét veszti, mert itt csak a melóba lehet belehalni.
Eleinte. S remélem igazuk lesz a tapasztaltabbaknak, hogy az első fél év merő szopás, de aztán jobb lesz, mert unom már nagyon ezt az egyoldalú erotikus játékot.
 S mivel unom, nekiláttam új állást keresni.
              Rávettem lakótársamat, akit ne nevezzünk sehogy, mert tán még a DEA is keresi, hogy menjünk el munkát keresni.
Ő is elégedetlen a banánszakmában betöltött szerepével, meg én sem úgy haladok a hotel biznic ranglétráján, ahogy terveztem. Mindketten offosok lévén, / offos az aki szabadnapos, a day off kif. röv. vált. / hátizsákunkba önéletrajzokat, zsebünkbe cigarettát és egyéb hasznos holmit pakolván, útra keltünk.
Nekem már a busz is nagy kaland volt, mert még sosem ültem ilyen szerkezeten. Ja, vegyültem a néppel.
És erről eszembe is jutott, hogy ezentúl ezt rendszeresen teszem, mert Kedvesem új állásához kocsi kell.
Kengyelfutó lettem.
Persze ezt is alaposan megterveztem. Kinéztem térképen a hotel környékét, elfurikáztam kocsival és szemrevételeztem, hogyan is néz majd ki a buszmegálló, ahol nap mint nap leszállok. Olyan mint a többi, de nekem mégis új, mégis más, mint ezer többi testvére. Átsétáltam a másik oldalra is, mert haza is kell ám jutnom. Ez már kicsit másabb, mert hazafelé két fedett megálló van egymás mellett, és nem mindegy hol áll meg az ember, mert a buszok elvileg csak a saját megállójukban szedhetik fel a lúzereket, akiknek nem futja autóra. Integetni kell, mert ha nem teszed, meg sem áll. Stoppolni kell a buszt.
Viszont kitágult a világ számomra. Gyönyörű ez a város. És ami a legszebb. Minden reggel kétszer mentem át kocsival az Avon folyón, hídon bakker, de még nem láttam dagálykor, ezért erősen rácsodálkoztam mikor első alkalommal megpillantottam vágyaim tárgyát kövéren a busz tetejéről.
A nyolc órás busz pont tetőzéskor megy át felette, hát az félelmetes. Képzelj el egy két-három méter széles csermelyt egy irdatlan nagy katlan alján, és ugyanezt, mikor a katlan teljesen tele van. Phú banyek!
Majd csinálok képeket, de egyelőre happy vagyok, ha elérem a buszit.
          Igen, álláskeresés.
No az nem nagyon volt. Barátom ellazult, aztán minden ügynökség előtt megbeszéltük, hogy azok az állások, amikre jelentkezőket keresnek, mind szarok, tehát nem is érdemes bemenni.
Én még beugrottam egy Fisendcsipszbe, leadtam a CV-met és ennyi.
Illetve nem, mert társam tudott egy ügynökséget, amit még nem látott belülről, viszont kurva messze volt onnan ahol voltunk, ezért nekivágtunk gyalogosan.
    És hihetetlen dolog történt. Nem, állásunk nem lett.
Lehet, hogy a hotellobby állt a háttérben, lehet a brazil banánmaffia, én nem tudom, de meg akartak minket ölni. Nekünk úgy tűnt.
Van a Temple Way végén, ahol beletorkollik a Bond streetbe és keresztezi az Old market str.-egy hatalmas körforgalom. Mi épp azon ügyködtünk, hogy apró tippenésekkel átjussunk ábólbébebébőlcébecébőldébe, mikor is állván egy járdaszigeten, vártuk, hogy bezöldüljön a lámpa, és hatalmas lendülettel jött egy kisteherautó, és a választható megoldások közül a lehető legrosszabbat választotta. Mehetett volna tovább a forgóban míg meg nem unja, kanyarodhatott volna előttünk balra kisívben, elhagyva a ringlispít, vagy tudom is én, de nem.
Sofőrünknek mi lettünk az alternatíva. Jön, jön, bög a motor, egyre gyorsul, már látjuk a sofőr arcát, ami merő nyugalom, mi meg várjuk, hogy mi lesz ebből, mert méterenként fogyott a lehetőségek tárházából a kivitelezhető ötlet. Bennem még az is felötlött, hogy tán valami közúti karbantartó, aki egyenesen az F1 világából csöppent elénk, s majd egy emberes drafttal kihozza a kocsit a bajból, de nem. Sofőrünk egyenesen nekünk hajtott. Barátom félre ugrott én nem, mert azt már megfigyeltem, hogy itt a járdaszigetek olyanok, mint egy kisebb erődítmény. Nem egy autót láttam már elvérezni rajtuk. Masszív, stabil építmények, és közel negyven centi magasak. Ha erre valaki felugrat, megérdemli a díjat, legyen az bár az életem. De nem nyert.
Hatalmas csattanással landolt a sziget csücskén, hátsó kerekei a levegőbe emelkedtek, a légzsák belevert eszmélő emberünk arcába, aztán barátom visszasétált a járdaszigetre, és megvártuk a következő zöldet, és elsétáltunk a felénk rohanó embertömegben. Mindenki látni akarta mi történt, mi nem, mert részesei voltunk.
Az ügynökségen meg megmondták, hogy amíg nincs angol jogsi, ami 50 font és semmi egyéb procedúra, addig nincs sofőri állás.
        És akkor elmesélem még elnyuszisodásunk történetét, mert igen tanulságos.
Ismét csak barátommal mentem álláskeresőbe, de célirányosan.
Találtam az egyik takarítandó szobában egy pizzás dobozt, rajta narancssárga cetli. Drivers wanted.
Lekapartam, hazavittem, neten rákerestem, és tényleg. És még sok más betöltetlen állás várt reánk.
Nosza. Megkötöttem az alkut barátommal, én elviszem, ő beszél, mert mégis csak jobb az angolja, mint az enyém.
Részemről a szerződést teljesítettem. Elmentünk kocsival a pizzkészítő bolthoz, ahol barátomé lett volna a főszerep.
De jaj! A pizzázóban rengeteg ember. S ugye, aki nem ösztönösen beszéli a nyelvet, annak minden nyilvános megszólalás, szereplés, s vannak akik ettől benyuszisodnak.Partnerem is így tett.
Megdöbbentem, mikor szóla, -Mindjárt, csak kicsit összeszedem magam.
Aztán még jobban, mikor ismét szól-Bocs Lajosom, ez nem fog menni.
Ekkorra már rám is átragadt a nyusziság, így hát dolgunk végezetlenül kullogtunk vissza a kocsihoz. Sokáig nem is szóltunk egymáshoz, annyira benyuszisodtunk.
Mariann megígérte, vasárnap eljön velem. :)
Ez elég lapos lett, de évek múlva ez is fog annyit érni, mint egy Leonardo vázlat. DDD