Beszarás

                 Nem tudom miért, de nem kezeli a bekezdéseket ez a szar, vagy én vagyok béna, de az előző poszt is úgy néz ki, mint amit odakuláztak.
                 Az első nap a hétből nehezen indult. Élet-halál harcom a parkolóhelyért szerencsével zárult, minek következtében már nyolc negyvenkor a hetedik emeleti iroda előtt toporogtam, várva, hogy beessen valamelyik főnökasszony, de nem esett.
Aztán sok idő múlva beviharzott Margret, az ötven körüli helyettes ellenőr.
Lesírt róla messziről, hogy útálja ezt az egészet és ennek hangot is adott a legváltozatosabb szeretkezési pozitúrák és a különféle állagú ürülékek együttes használatával. Bevonultunk az irodába, ő és mi a rabszolgák, és kezdetét vette a fakkolás. Én még nőt ilyen gyönyörűen, ilyen indulatból nem láttam káromkodni. Minden, de minden fakking sit volt. A toll amit kézbe vett, a munkalap, a tea amit ivott, a főnöke, az anyja, minden és mindenki. És közben harákolt meg hörgött, mint aki menten átadja lelkét a teremtőnek.
A jelenetet egy hatalmas böfögéssel koronázta meg. amikor is nem bírván tovább visszatartani a röhögésemet, kisomfordáltam az irodából, teret engedve hatalmas jókedvemnek.
               Érdekes asszonyság ez a Margret. Nem hajlandó tudomásul venni, hogy nem mindenki beszéli olyan jól az angolt, mint ő. Van még egy ilyen ember. Ő a landriboy, vagy inkább landriapó, a korát tekintve.
Olyan gyönyörű, nem is körmondatokat, hanem inkább kisregényeket vág a fejemhez, hogy elalélek a gyönyörtől. Aztán mikor már kialéltem magam, csendben odabököm neki, ájmszorri, ájdont andesztend.
Ok. mondja erre általában és perdít még néhány szerintem a bibliából vett citátumot, mert folyamatosan löki a fülembe. Ilyenkor feladom és ahhá, orráj csatakiáltással ott hagyom.
              Appropos orráj.
Manó biztos tudni fogja, miről hadoválok az elkövetkezőkben
Van a Csillagkapu Atlantis, és abban van egy önjelölt istencsoport, az Oráj. Nem tudom, hogyan kell leírni, mert még csak Mitchel őrnagy szájából hallottam. Ezek mindenkire ráerőltetik a vallásukat, vagy elpusztítják a hinni nem akarókat. Ez a két alternatíva létezik számukra, ami valljuk meg igen csekély mozgásteret enged az életben.
Szóval arra akarok kijukadni, hogy a bevezetővel ellentétben az én, a mi Orájunk itt lakik az utcában.
Egy hatalmas termetű, zengő hangú brittről beszélek, akit, bár magamnak is szégyenlem bevallani, de kerülök nagy ívben.
Ha összehoz vele a vak szerencse, már messziről ordít, ooorrrááááájjjj, Ugye köszön. Ezt illik viszonozni, de mivel a kettőnk közti egy mérföld távolság tapodtat sem csökken, ezért én is kénytelen vagyok kiereszteni a hangom, ami nem csak az idegességtől remeg, hanem a bizonytalanságtól is. Jól mondom-e, amit mondok, vagy az egész utca rajtam és a kiejtésemen röhög. Mert itt még nem ér véget a disputa, löki a sódert veszettül.
Miközben írom ezt, rájöttem kire hajaz a fickó. A Sörgyári Capriccio-ból a Pepin, a sörgyárigazgató testvére. Az lehetett ilyen.
A múlt héten odáig merészkedett, hogy leintette a kocsimat, amikor indultunk valahová.
Jóindulatúan figyelmeztetett, meg fognak büntetni a rendőrök, ha még sokáig leszakadt kipufogóval járok. És ezt olyan bő nyállal a képembe, hogy halk ájmszorri után elővettem egy zsepit és letöröltem az arcom.
Kicsit meghökkent, de a lendülete nem hagyott alább, ezért újabb szorri után gázt adtam és elléptem az Oráj elől.
Ajánlom ezt az irományt azoknak, akik díjazzák Bohumil Hrabal könyveit. :)