Életképek

Szombat, vasárnap offos lévén, a blogom bejegyzéseit kellene szaporítani, de lustaságom és a bankrollom nem hagyja, hogy foglalkozzam vele. Hogy mégis legyen valami látszatja a szabadnapoknak, csak két asztalon tolom és közben megpróbálok összeütni valami élvezhetőt.
Beteg lett az autó megint. A szervóolaj csöpögése már krónikus, tünetileg kezelhető. Utántöltéssel. De most sürgősségi ellátásra szorult, mert trauma érte, eltörött a kipufogócsöve.
Sok telefonomba, meg agyalásba került, de megtaláltam a szerelőt, aki beajánlott a műhelybe, ami angol kézen van. Ötször tévedtem el, mire megtaláltam a tetthelyet, A főnök egy angol fószer, nem állt szóba velem, helyettese egy pakisztáni illető viszont igen. Ha háttal állok neki, azt hittem volna, Norbi barátom szól mennydörgésszerű robajjal. Testalkata, kinézete kiköpött kollégámra hajazott.
Elárultam, hogy csipp vagyok nagyon, és a végén megalkudtunk fix 80 fontban. Ez nem rossz ár ahhoz képest, hogy benne van az új alkatrész ára is, arról nem beszélve, hogy a rezsi óradíjuk 45 pounds.
Megbeszéltük a másnap délután négy órát, de már akkor tudtam, nem érek ki időre. Azért rábólintottam. Másnap persze rengeteg szoba várt és tényleg nem értem volna ki időben, ezért telefon magyar szerelőnek, új időpont, új esély, barátibb hangnem.
Kövi nap már délelőtt ott toporogtam, és vártam, csak vártam. Beszélgettem kicsit a magyar sráccal, aki elmesélte, nem nagyon értenek ezek az autóhoz, de sok szerencsét kívánt, mert neki váltót kell cserélni egy másik szerkezetben.
Végre beálltak az enyémmel is az emelőre, én meg aggódva tördeltem az ujjperceimet, toporogva a kapuban, mint kezdő apuka a szülőszoba előtt.
Két suhanc kezdett el foglalkozni az én kicsikémmel, /még mindig az autómról beszélek/illetve inkább egymással. Évődtek egymással, mint pajkos kismacskák, mindenféle szerelőspréket fújkáltak egymásra pusztán barátságból.
Jaj, az egyik dolgozót kikacagtuk nagyon, mert ő vitte volna be a kocsit, de rossz oldalon szállt be és kétségbeesett arccal kereste a kormányt meg a váltót, és kétségbeesett arcáról lesírt, hogy nem tudja, most szívatva van, vagy egyszerűen másik dimenzióba került. A kis paki főni a fuck minden ragozott alakját rászórta, aztán elzavarván, egy másik csóka állt be a szervizbe.
Közel három órás műtét volt az új szerv beültetése. Aztán megint szétszedték, mert kihagyták a tömítőpasztát és szar hangja volt. Most is az, ezért valamikor visszaóvakodom majd.
Kis paki főni elbődült a végén a nyolcvan fontot emlegetve, amit kiköhögtem csendben.
Kölcsönös szíjúlétör után eliszkoltam.
Kellett vennünk még egy telefont, mert mégis az a legfontosabb, hogy egymásról informálódjunk Kedvesemmel.
Az O2 nevű társaságnak szavaztunk bizalmat. 15 font havidíj, ingyen teló, meg mittudomén.
A társaság embere, aki török volt és a Juszuf névre hallgatott, vagyis nem tudom, mert nem szólítgattam, hogy Juszuf így, Juszuf úgy, de ez volt a mellkasára írva, kis kitűző alakjában, minden áron tapogatós telefont akart ránk sózni. Én nem szeretem. Egy telefonon legyenek gombok, mint a tangóharmónikán, és ne legyenek rajta ujjlenyomatok, mint a bűnügyi nyilvántartóban. Akkor sem kell, ha több száz font és ingyenbe van mégis.
Kedvesem kedvesen meggyőzte, hagyományos, klasszikus ketyere kell. Meglett.
Aláírtam a szerződést, bedöftem a bankkártyám a résbe fizetés céljából és Juszufunk kinyögte, akkor most levonja a száz font depozitot is, amit három hónap múlva visszautalnak.
Baszd meg! Ezt miért nem az elején mondtad?
Közben a nutjaim sorra halnak el turnon, riveren.
Kocsival járok dolgozni, mert jobban megéri, mint buszozni.
A gond a parkolás. A hotelnek nincs parkolója, a környéken tilos.
Három napon át egy bevásárló centrum parkolójában csöveztem, ahol ki volt írva, hogy csak egy óra max az ingyen buli. Én minimum öt órákat álltam ott, mígnem a harmadik nap megbüntetett a parkolóőr. Hagyott egy diszkrét batyut a szélvédőmön, és kérlelt, hogy fizessek be a kasszába ötven fontot. Lófaszt! Akkor elmegyek máshová.
Este autóba ültünk Mariannal és visszaautóztunka hotel környékére. Találtam is egy picike utcát. Ideális. Kiszálltunk, sétálgattunk és degeszre ettük magunkat szederrel, ami a kerítések tövében szabadon nőtt. Többen látták és csodálkoztak.
Másnap reggel boldogan, annak biztos tudatában, hogy lesz végre parkolója a kicsikémnek robogtam dolgozni, de a kis utcácskámra nem ismertem rá. Kocsi kocsi hátán. Alig bírtam bepaszírozni egy picike résbe. A feneke így is kilógott az útra, én meg azért aggódtam egész nap, nehogy valaki elsodorja a hátsóját, vagy ami még rosszabb, elvitesse forgalom akadályozása címen.
Ezért hát minden reggel korán kelek, és korán indulok melóba, hogy legyen parkolóm, mert azt a kis utcácskát, amit úgy hívnak Chapel street, nem csak én ismerem.

És akkor néhány életkép.
Reggel kavargatom a kávém álmosan mikor ezek a lufik bukkannak elő a fák mögül.

És csak jönnek és jönnek.

Még ilyen is. Nagyon erős ez a kolumbiai cucc, ha még a fényképező gépet is megbűvölte.

Ez megy egy mókus a kertben. Ez is reggel volt, bár ezek minden nap jönnek.

Ez meg egy vár a szálloda közelében, ahol dolgozom.


Egy ilyenen eléldegélnék.