Játékban még...

               Sokat váratott magára az újabb szösszenet, de az van, hogy nem nagyon történik semmi, ami meg történik, az nem érdemes említésre. Illetve nekem érdekes, de nem biztos, hogy érdekel benneteket, mit tettem,  mondjuk tegnap, mikor sűrű bocsánatkérések közepette közölte velem kedvenc csempészcigi árusom, hogy elfogyott a dohány, amit oly nagy előszeretettel vásároltam kétnaponta. Hehe. Nem fogjátok megtudni, csak aki priviben kéri. DDD
        Két téma lesz a mai tananyagban. Az egyik, hogy hazavágtáztunk az autóval, a másik meg a poker a Sexpírben. Remélem, jó öreg William megbocsájtja, hogy így írom, de oly messze vannak a billentyűk a nevéhez.
        Tehát hazavittük az autót, mégpedig abból a megfontolásból, hogy nem érdemes kockáztatni a lebukást, ami egy esetleges közúti ellenőrzésnél fennállhat. Nem mintha lenne ilyesmi, de nézem itt ezeket a rendőrös műsorokat, és profik a fickók. Rendszámfigyelő kamera minden járőrautón, és ha kérik, már lökik is az adatokat a kis táblácska alapján. Nekünk volt három bizonyítható tilos parkolás, azonkívül számtalan gyorshajtás, amit nem tudtak hová postázni, ergo benne vagyunk a rendszerben. Innen már csak egy buzgó közeg kell, aki lekérdezi a rendszámot és végünk. És nem ezek a fő bűnök, hanem az, hogy adózatlanul használjuk a királynő útjait. Isten óvja mindkettőt! Max fél évig lehet, aztán fizetsz, vagy kockáztatsz.
Szegény Kedvesem minden alkalommal, mikor beállt mögé egy rendőrautó, éveket vesztett életecskéjéből.
Így hát huzi haza.
       Kedvesem este hatig dolgozott, így este nyolcra tettük az indulást. Oly mindegy 2K kilométernél.
Mivel visszafelé repcsi volt a terv, csak két kis bőrönd lett a miénk, a többi kétmillió szatyor, táska, faszomtudja doboz pedig az ajándékok. Megtelt a kocsi, de a fő helyre, kézközelbe mi került? Persze. Egy rahedli csempészett Malbi, meg Izoital meg kávés termosz meg energiaitalos dobozok.
Hét ilyen szart vettem és el is fogyott mind. De nem is aludtam el a volán mögött. DDD
Rutinosan hajtottam, nem úgy mint kifelé. Ismertem már a dörgést, Mariann pedig remek mitfárer volt megint.
Szervó is megcsináltatva az utolsó előtti nap, így hajthattam a vasat.
A hajnali két órás kompra rendeltem jegyet a neten, de már tizenegyre Doverben voltunk. Hamar lement az első négyszáz. Az ügyintéző persze volt oly kedves, hogy kérés nélkül felajánlotta, mehetünk az éjféli komppal. Innen is kösz haver! Nyertünk két órát, amit aztán útközben el is vertünk. Eü séta, meg pisi, meg torna, meg arcmosás. Kaki nem volt.
Ja. Próbáltunk aludni a kompon, mert az a szokás, de egy rohadt kis csaj, már bocsi, vagy inkább a szülei a balfaszok, nem tudom, de nem hagyott aludni senkit. Az hisztizett, ordított, sikított, és senki nem volt, aki rászólt volna, hogy ha még egyszer kinyitod a szád, anyáddal, apáddal együtt a tengerben lelitek halálotok.
Próbáltam megfogalmazni, de csak az járt a fejemben-I kill you, kis köcsög.-
Mariann azért szundított, ami fontos egy mitfárernek. :)
     Behajtván Európába egyből átállt az agyam a normális közlekedésre, pedig tartottam a dologtól.
Béna angolok. Csak cammogtak, szokván a helyes irányt.
Innen már egyszerű, mint ahogy egy harsány hazánkfia beleüvöltötte a komp légterébe-"Beállok a középső sávba, oszt tolom neki bazdmeg." Na ezért tudják olyan kevesen itt, hogy magyarok vagyunk, Mariann meg én.
Amúgy meg tényleg az volt. Egészen a német határig vagy mi, mert ott kettő sávra szűkült az út, ha jól emlékszem, de nem biztos. Lényeg, hogy vagy beállt az ember a kamionok mögé és döcögött kilencvennel, vagy kitolta a kocsit a belső sávba és felvette a ritmust, ami 150 és 200 között volt. Félelmetes.
És ment a vonatozás, csak nem 130-al, hanem 150-170-el, úgy, hogy melletted kamionsor, fúj a szél ami dobálja a kocsit, előtted két méterrel másik autó, mögötted a Ferrari meg beleszorult már a seggedbe.
A felkelő nap meg persze pont a szemedbe süt, amit az előző este kitakaríttatott autó szélvédőjére fújt zsíros szar ezernyi nyalábra bontott, ezzel minden esélytől megfoszva téged, hogy élve kijuss a versenyből.
De megtettem. :)
Nem sztorizok tovább, csak még egy édi történet.
    Megérkeztünk az osztrák-magyar határra, és kell ez a matrica az úthasználatért.
Találtunk is egy pavilonszerű építményt, amire minden nyelven, kivéve magyarul, ki volt írva, hogy matrica vétel meg pénzváltás.
Bezúdultunk Mariannal, aki egyből kérdezi, persze angolul, beszél-e magyarul a pénztáros hölgy. Rávágta, hogy nem. És angolul? Úgy sem. Német? Nem. -Baszki! Túlszaladtunk. Ez már Szlovákia.-
Lényeg, hogy kártyával nem lehetett fizetni a matricáért, fontot nem fogadott el, de visszafelé a kocsinál eszembe jutott, van pár euró a tarsolyomban. Tán elég lesz a megváltáshoz. Megszámoltam, fasza. Kijön a biléta. Rontok vissza, mint valaki, és angolul mondom, milyen szerencsés vagyok, mert találtam pár ejrót, biztos elég a boldogsághoz. Számolunk. Megvan. Rendszám? Írjam le, mert nem érti az angol betűzést. OK.
HDD Asszondja hádédé? Baszd meg yess! De már mindegy volt. Csak azért sem szólaltam meg magyarul. Kiültetnek a határra egy nőt, aki nem beszél semmilyen nyelven, körbevéve mindenféle nyelvű táblákkal, és azt sem érti, ha angolul kérdezik, hogy beszél-e magyaru? Hát bekaphatja!
De mára elég ennyi. És tényleg bekaphatja!