Beszarás

                 Nem tudom miért, de nem kezeli a bekezdéseket ez a szar, vagy én vagyok béna, de az előző poszt is úgy néz ki, mint amit odakuláztak.
                 Az első nap a hétből nehezen indult. Élet-halál harcom a parkolóhelyért szerencsével zárult, minek következtében már nyolc negyvenkor a hetedik emeleti iroda előtt toporogtam, várva, hogy beessen valamelyik főnökasszony, de nem esett.
Aztán sok idő múlva beviharzott Margret, az ötven körüli helyettes ellenőr.
Lesírt róla messziről, hogy útálja ezt az egészet és ennek hangot is adott a legváltozatosabb szeretkezési pozitúrák és a különféle állagú ürülékek együttes használatával. Bevonultunk az irodába, ő és mi a rabszolgák, és kezdetét vette a fakkolás. Én még nőt ilyen gyönyörűen, ilyen indulatból nem láttam káromkodni. Minden, de minden fakking sit volt. A toll amit kézbe vett, a munkalap, a tea amit ivott, a főnöke, az anyja, minden és mindenki. És közben harákolt meg hörgött, mint aki menten átadja lelkét a teremtőnek.
A jelenetet egy hatalmas böfögéssel koronázta meg. amikor is nem bírván tovább visszatartani a röhögésemet, kisomfordáltam az irodából, teret engedve hatalmas jókedvemnek.
               Érdekes asszonyság ez a Margret. Nem hajlandó tudomásul venni, hogy nem mindenki beszéli olyan jól az angolt, mint ő. Van még egy ilyen ember. Ő a landriboy, vagy inkább landriapó, a korát tekintve.
Olyan gyönyörű, nem is körmondatokat, hanem inkább kisregényeket vág a fejemhez, hogy elalélek a gyönyörtől. Aztán mikor már kialéltem magam, csendben odabököm neki, ájmszorri, ájdont andesztend.
Ok. mondja erre általában és perdít még néhány szerintem a bibliából vett citátumot, mert folyamatosan löki a fülembe. Ilyenkor feladom és ahhá, orráj csatakiáltással ott hagyom.
              Appropos orráj.
Manó biztos tudni fogja, miről hadoválok az elkövetkezőkben
Van a Csillagkapu Atlantis, és abban van egy önjelölt istencsoport, az Oráj. Nem tudom, hogyan kell leírni, mert még csak Mitchel őrnagy szájából hallottam. Ezek mindenkire ráerőltetik a vallásukat, vagy elpusztítják a hinni nem akarókat. Ez a két alternatíva létezik számukra, ami valljuk meg igen csekély mozgásteret enged az életben.
Szóval arra akarok kijukadni, hogy a bevezetővel ellentétben az én, a mi Orájunk itt lakik az utcában.
Egy hatalmas termetű, zengő hangú brittről beszélek, akit, bár magamnak is szégyenlem bevallani, de kerülök nagy ívben.
Ha összehoz vele a vak szerencse, már messziről ordít, ooorrrááááájjjj, Ugye köszön. Ezt illik viszonozni, de mivel a kettőnk közti egy mérföld távolság tapodtat sem csökken, ezért én is kénytelen vagyok kiereszteni a hangom, ami nem csak az idegességtől remeg, hanem a bizonytalanságtól is. Jól mondom-e, amit mondok, vagy az egész utca rajtam és a kiejtésemen röhög. Mert itt még nem ér véget a disputa, löki a sódert veszettül.
Miközben írom ezt, rájöttem kire hajaz a fickó. A Sörgyári Capriccio-ból a Pepin, a sörgyárigazgató testvére. Az lehetett ilyen.
A múlt héten odáig merészkedett, hogy leintette a kocsimat, amikor indultunk valahová.
Jóindulatúan figyelmeztetett, meg fognak büntetni a rendőrök, ha még sokáig leszakadt kipufogóval járok. És ezt olyan bő nyállal a képembe, hogy halk ájmszorri után elővettem egy zsepit és letöröltem az arcom.
Kicsit meghökkent, de a lendülete nem hagyott alább, ezért újabb szorri után gázt adtam és elléptem az Oráj elől.
Ajánlom ezt az irományt azoknak, akik díjazzák Bohumil Hrabal könyveit. :)



             

Életképek

Szombat, vasárnap offos lévén, a blogom bejegyzéseit kellene szaporítani, de lustaságom és a bankrollom nem hagyja, hogy foglalkozzam vele. Hogy mégis legyen valami látszatja a szabadnapoknak, csak két asztalon tolom és közben megpróbálok összeütni valami élvezhetőt.
Beteg lett az autó megint. A szervóolaj csöpögése már krónikus, tünetileg kezelhető. Utántöltéssel. De most sürgősségi ellátásra szorult, mert trauma érte, eltörött a kipufogócsöve.
Sok telefonomba, meg agyalásba került, de megtaláltam a szerelőt, aki beajánlott a műhelybe, ami angol kézen van. Ötször tévedtem el, mire megtaláltam a tetthelyet, A főnök egy angol fószer, nem állt szóba velem, helyettese egy pakisztáni illető viszont igen. Ha háttal állok neki, azt hittem volna, Norbi barátom szól mennydörgésszerű robajjal. Testalkata, kinézete kiköpött kollégámra hajazott.
Elárultam, hogy csipp vagyok nagyon, és a végén megalkudtunk fix 80 fontban. Ez nem rossz ár ahhoz képest, hogy benne van az új alkatrész ára is, arról nem beszélve, hogy a rezsi óradíjuk 45 pounds.
Megbeszéltük a másnap délután négy órát, de már akkor tudtam, nem érek ki időre. Azért rábólintottam. Másnap persze rengeteg szoba várt és tényleg nem értem volna ki időben, ezért telefon magyar szerelőnek, új időpont, új esély, barátibb hangnem.
Kövi nap már délelőtt ott toporogtam, és vártam, csak vártam. Beszélgettem kicsit a magyar sráccal, aki elmesélte, nem nagyon értenek ezek az autóhoz, de sok szerencsét kívánt, mert neki váltót kell cserélni egy másik szerkezetben.
Végre beálltak az enyémmel is az emelőre, én meg aggódva tördeltem az ujjperceimet, toporogva a kapuban, mint kezdő apuka a szülőszoba előtt.
Két suhanc kezdett el foglalkozni az én kicsikémmel, /még mindig az autómról beszélek/illetve inkább egymással. Évődtek egymással, mint pajkos kismacskák, mindenféle szerelőspréket fújkáltak egymásra pusztán barátságból.
Jaj, az egyik dolgozót kikacagtuk nagyon, mert ő vitte volna be a kocsit, de rossz oldalon szállt be és kétségbeesett arccal kereste a kormányt meg a váltót, és kétségbeesett arcáról lesírt, hogy nem tudja, most szívatva van, vagy egyszerűen másik dimenzióba került. A kis paki főni a fuck minden ragozott alakját rászórta, aztán elzavarván, egy másik csóka állt be a szervizbe.
Közel három órás műtét volt az új szerv beültetése. Aztán megint szétszedték, mert kihagyták a tömítőpasztát és szar hangja volt. Most is az, ezért valamikor visszaóvakodom majd.
Kis paki főni elbődült a végén a nyolcvan fontot emlegetve, amit kiköhögtem csendben.
Kölcsönös szíjúlétör után eliszkoltam.
Kellett vennünk még egy telefont, mert mégis az a legfontosabb, hogy egymásról informálódjunk Kedvesemmel.
Az O2 nevű társaságnak szavaztunk bizalmat. 15 font havidíj, ingyen teló, meg mittudomén.
A társaság embere, aki török volt és a Juszuf névre hallgatott, vagyis nem tudom, mert nem szólítgattam, hogy Juszuf így, Juszuf úgy, de ez volt a mellkasára írva, kis kitűző alakjában, minden áron tapogatós telefont akart ránk sózni. Én nem szeretem. Egy telefonon legyenek gombok, mint a tangóharmónikán, és ne legyenek rajta ujjlenyomatok, mint a bűnügyi nyilvántartóban. Akkor sem kell, ha több száz font és ingyenbe van mégis.
Kedvesem kedvesen meggyőzte, hagyományos, klasszikus ketyere kell. Meglett.
Aláírtam a szerződést, bedöftem a bankkártyám a résbe fizetés céljából és Juszufunk kinyögte, akkor most levonja a száz font depozitot is, amit három hónap múlva visszautalnak.
Baszd meg! Ezt miért nem az elején mondtad?
Közben a nutjaim sorra halnak el turnon, riveren.
Kocsival járok dolgozni, mert jobban megéri, mint buszozni.
A gond a parkolás. A hotelnek nincs parkolója, a környéken tilos.
Három napon át egy bevásárló centrum parkolójában csöveztem, ahol ki volt írva, hogy csak egy óra max az ingyen buli. Én minimum öt órákat álltam ott, mígnem a harmadik nap megbüntetett a parkolóőr. Hagyott egy diszkrét batyut a szélvédőmön, és kérlelt, hogy fizessek be a kasszába ötven fontot. Lófaszt! Akkor elmegyek máshová.
Este autóba ültünk Mariannal és visszaautóztunka hotel környékére. Találtam is egy picike utcát. Ideális. Kiszálltunk, sétálgattunk és degeszre ettük magunkat szederrel, ami a kerítések tövében szabadon nőtt. Többen látták és csodálkoztak.
Másnap reggel boldogan, annak biztos tudatában, hogy lesz végre parkolója a kicsikémnek robogtam dolgozni, de a kis utcácskámra nem ismertem rá. Kocsi kocsi hátán. Alig bírtam bepaszírozni egy picike résbe. A feneke így is kilógott az útra, én meg azért aggódtam egész nap, nehogy valaki elsodorja a hátsóját, vagy ami még rosszabb, elvitesse forgalom akadályozása címen.
Ezért hát minden reggel korán kelek, és korán indulok melóba, hogy legyen parkolóm, mert azt a kis utcácskát, amit úgy hívnak Chapel street, nem csak én ismerem.

És akkor néhány életkép.
Reggel kavargatom a kávém álmosan mikor ezek a lufik bukkannak elő a fák mögül.

És csak jönnek és jönnek.

Még ilyen is. Nagyon erős ez a kolumbiai cucc, ha még a fényképező gépet is megbűvölte.

Ez megy egy mókus a kertben. Ez is reggel volt, bár ezek minden nap jönnek.

Ez meg egy vár a szálloda közelében, ahol dolgozom.


Egy ilyenen eléldegélnék.

Ne igyatok...

nagyobb hotelekben az odakészített szervizből!!!
Ez lesz rendkívüli bejelentkezésem alappillére.
Ebből már ki lehet találni, hogy megint a munka jelenti a fő csapásirányt, akár ha az emberré válás folyamatában oly sokáig kapta a főszerepet ez a lealjasító ténykedés.
Miért nem maradtunk meg a vadászatnál, halászatnál, mint nemes, önzetlen célokért küzdő ősapáink?
Mikor voltam offos? Szombaton ugye?
Hiú ábránd volt a két nap szünet, mert vasárnapra berángattak, hadd szívjon a magyar csóka is- felkiáltással. Ez volt szerintem a mélyvíz csak úszóknak. Én nem tudok úszni, s ehhez kreáltam ideológiát is, amit majd ecsetelek, de most haladjunk, mert mindjárt mennem kell Kedvesemért.
12 szoba. Elszámolni is sokáig tart addig, de közben takarítani is, az már kemény.
Ennyit sóztak rám vasárnap tízkor, mondván, szólj ha kész vagy, mert akkor már mehetsz is haza.
Mélyedjünk el kicsit a szállodatakarítók rejtélyes világában, akik sötét lelkekként róják a kihalt folyosókat, réveteg tekintettel tolva maguk előtt a csolit, azaz a kis takarítószekrénykét, akiket nem észlesz soha, csak mikor visszaérve szobádba, rendet találsz és tiszta törölközőket.
Alapvetően két nagy csoportja van a szobáknak. A maradóké és a távozottaké.
A munkalapon ezt jelzik is, nagy S a maradó, nagy D a távozott.
Könnyen kitalálható melyik a jobb, természetesen a maradók szobája, mert nincs annyi meló vele, viszont alkalmazkodni kell a vendéghez, mert amíg nem húzza el a belét a szobából, takarítani sem lehet.
A távozottak szobái tovább tagolhatók. Vannak a jóindulatúak, akik már kilenckor kicsekkolnak, hogy haladhass a munkáddal, és vannak a parasztok, akik lelakják az utolsó percig a számlát.
Ezek az aljasok délben csekkolnak ki,, hogy te, a tettrekész párnahuszár, a wc-k avatatlan szakértője, a lefolyók koronázatlan királya, te aki minden porcikádban érzed a felelősséget és a dupla paplanok súlyát, ne juthass be, ne kezdhesd a rohamot a romokban visszahagyott szállodai szobákban, hanem várj, csak várj, és közben már huszadszor bekopogva kérj elnézést mosolyogva, holott ő is tudja, te is tudod, hogy a mosoly, ami már-már vicsorgás, nem teljesen a szívedből fakad, és huszadszor mondod, hogy "ájm szorri, áj go bekk de anoder tájm, holott már csak tíz perce van délig, amikor is kérhetem a segítséget, hogy rúgják már ki a szemetet.
Vasárnapra a tizenkét szobából tíz volt a távozó, kettő maradt.
Első öt próbálkozásom eredménye nulla. Mindegyikben voltak még. Egy biztató kísérletem azért akadt, mert kétszeri kopogtatásomra és hangos hauzkíping jelszavamra senki nem nyitott ajtót.
Kártyámat elszántan dugtam a résbe, mint ifjú férj a nászéjszakán nem a kártyáját egy másik helyre, mert az ara a mennyegzőig tartogatta hamvas szüzességét. Az ostoba.
Hol tartottam?
Igen a kártya. Berontottam a szobába és valami furcsán akadt meg a szemem. Négy darab láb.
Kettő szőrös, kettő borotvált, vagy alapjáraton szőrtelen. Zavarba jöttem, de ők is, ezért jobbnak láttam nem tetézni a helyzet tragikumát azzal, hogy nekiállok magyarázkodni, hanem laza szorrit rebegtem és kifaroltam a szobából, jól rájuk zárva az ajtót, nehogy utánam jöjjenek.
A folyosó végén megpihentem, mert addig vitt a döbbenet, aztán kilestem a sarkon, nem követeli-e valaki hangosan az igazgatót. Nem tették, ezért napirendre tértem a dolog felett, de a munkalapomra nagy betűkkel odaírtam, délig hagyni a szobát.
Lassan haladtam a melóval, mert nincs még rutinom, inkább ötletszerűen csinálom a dolgom.
Van hogy a fürdővel kezdem, van hogy az ágyakkal, de van mikor az ingyen kávés-teás készletet töltöm fel legelébb. Eléggé rapszodikus a dolog, pedig ez hiba, mert elfelejtek így dolgokat.
Hol kiskanalat rakni, hol a szemetet kitenni, hol meg törölközőt rakni, s ezek bizony hibák, amiket az élesszemű szupervájzor és a helyettese egyből észre is vesz, és már harsan is a folyosón a LUIIII.
Na jó, azért nem lehetek annyira rossz, mert még nem rúgtak ki. :)
A szobákat lehet még tovább osztályozni, úgymint két szimpla ágyas vagy egy francia ágyas.
Én sokakkal ellentétben szeretem a szimplákat, mert bár kétszer kell ugyanazokat a mozdulatsorokat végigvinni, ezért időben több, de könnyebb.
Az a rohadt dupla paplan, ami a francia ágyakon van, kurva nehéz és ezt kell rázogatni, míg bele nem gabalyodik az ember és már -már feladva ledobja a sarokba jól megtaposni az átkozottat.
Nem is értem, törékeny picike asszonyok, vagy akár Mariann is, hogy a fenébe tudják ezt csinálni?
Jut eszembe, Kedvesemnek megérkezett a CRB nevű nemzetközi összefogásban készült angol erkölcsi bizonyítványa, mert ugye a hivatalosan lefordíttatott magyart azt interkontinentális íven leszarják. Ezzel már közelebb van a cél, a homecare ápolás, mert neki az a vágya, hogy aztán innen továbblépve nem is tudom mi a cél.
Elkalandoztam itt a gép előtt, agyam már nem akar a szállodával foglalkozni, mondhatni csapong.
Két jó dolog van ebben a szakmában. Nem, nők nincsenek a halmazban.
Az egyik, az esély arra, hogy találsz valami értékeset, mert bármit elhagynak a népek. Kecsegtető jelek már mutatkoztak.
Találtam egyszer használt igen drága tusfürdőt, amit haza is hoztam, mert kellemesen férfias illatú vegyszer. Leltem már aprópénzt is. A nagy nyeremény még várat magára.
Ja és találtam egy pár fekete frottír zoknit is, de azt elbasztam, mert megtalálva az elsőt, azt hittem így hagyták itt a szemetek páratlanul ezért kidobtam a nagy szemetes zsákomba, és csak mikor az ágyneműt cseréltem, akkor jött elő a párja. Híven követte élettársát a zsákomba, mondván magamban, legyen már tartásod Lui. Nem minden kincs, amit úgy talál az ember.
Ja és találtam még egy fél üveg gint is, de azt is megsemmisítettem, mert bár otthon lelkiismeretfurdalás nélkül lerészegedik a paraszt a melóhelyén, ez más. Csapban végezte a pia, a mellé ivott energiaital meg a nadrágomon, hogy fulladt volna bele az, aki felbontotta és ott hagyta az asztalon, hogy a szerencsétlen takarító első mozdulatával feldöntse, beterítve így a rucit meg a padlót is.
Nincs munka? Csinálok magamnak.
A másik jó dolog az instant kávé. Ezzel pótoljuk a vendékek által elfogyasztott ingyen kávét, és korlátlanul áll rendelkezésre. Iszom is állandóan.
Kíváncsiak vagytok már, hogy miért ne igyatok szállodai szervizből a szobában?
Három féle törlőruhánk van, színkódosak, de mindenki leszarja. Legjobb a frottírtörölköző.
Mindent azzal törlünk, értitek, mindent! Ez a gyakorlat, amit már az őskori cleanerek is alkalmaztak. És a sorrend: asztal, bútorok, fürdő, Wc, csészék, poharak.
Szép álmokat! DDD

A munka szabaddá tesz,

írták volt egy tábor bejáratára.
Az ott lakók szempontjából nézve, elég ironikus volt az állítás, viszont ha an block vizsgáljuk az állítást, rájövünk mennyire igaz.
Tehát mai szabadegyetemünk témája a munka, azon belül az én munkám. :)
Első hely, ami befigyelt, az a Currys, mint írtam. Nyolc óra kőkemény munka, mármint nekem.
Lengyelek és valami afrikai náció fiai dolgoztak ott, meg egy buta angol fickó, meg én. Ők kis targoncákkal szedték össze a cuccot amit kiszállításra ítéltek, én meg angol kollégám csak pakoltunk és pakoltunk.
Hol a visszaérkező kamionból a göngyöleget, hol a konténerből a tengernyi szerkezetet.
Ezen pályafutásomnak az tett oda, mikor egyik délután a manager, aki szerintem egy rasszista indiai vagy pakisztáni volt, szólt, hogy váltsam le angol kollégámat, aki épp konténerből rakott volna ki 640 db. mikrót, amiknek 21 kiló volt darabja. Megtettem és vártam a másnap délutánt, naivan azt gondolván, ilyen robot után másnap nem én leszek a pénisz rosszabbik végén.
Én lettem. Műszak elején kiosztja a melót a főni. Ha azt hallom lóding, az jó, azt szeretem, ha azt, konténer, az a fallosz másik vége, ahol nem én állok. Térdelek.
És már mondja is: konténer.
Még bennem volt a tegnapi mikró, de nem volt mit tenni. Nézem mi van benne, 120 lityis hűtők.
Egy darab az könnyű, de ezeket kettesével kell kivonszolni azon a rohadt padlón, aminek csúszásgátolt az alja. Free gim. Lábra megyek. DDD
Kikészültem rendesen, mire végeztem, utána dobozolás. Ez annyit takar, hogy apró szarokat, vasalókat, ilyesmiket, bezsúfolnak egy nagy dobozba, amiből ki kell rázni őket és egy adott konfiguráció szerint újra pakolni. Nem jó, mert vállmagasságban kell rázogatni 20-30 kilós dobozokat, de levezetésnek jó volt. Gondoltam, akkor mára ennyi, de nem csalódtam főnökömben, mert jött hétkor, hogy konténer, aztán elvigyorogta magát és hozzátette, two.
Tönkretette a napom, meg az idegrendszeremet is, mert pár hűtőbe beletapostam az acélbetétes bakimmal.
Lényeg, túléltem és szóltam az ügynökömnek, most egy darabig felejtős a Currys, meg amúgy is, másodikán indul pályafutásom a szállodaiparban.
Tudjátok mi volt még szar? Mondjuk ezt csak bagósok érthetik. Nem lehetett rágyújtani, de még magamnál sem tarthattam a dohányzó készletet.
Ezért a fél óra kajaszünet alatt gyors falás, aztán tűzés a doh. helyre, ahol feltöltöttem elvonási tünetektől szenvedő szervezetemet. Három cigi tíz perc alatt.
Érdekes volt ahogy az afrók ettek. Kézzel. De mindent. Jó, levest nem szervíroztak. DDD
De a nagy görög dinnyét is úgy betermelték kés nélkül, a puszta ujjaikkal, hogy csak lestem. Persze óvatosan, nehogy elővegyék a késeket. :)
De az a disznóól, amit maguk után hagytak, az is látványos volt.
Olyan ügyesen bántak az ujjaikkal, hogy ha megtanítanék egy ilyen brigádot gitározni, biztos siker lenne a rock szakmában.
Na, egy a lényeg, nem hívott az ügynököm azóta sem. Nem is baj.
A Hotel Ibis, ahol megkezdtem a vendéglátással foglalkozó melómat, egy közepes nívójú, közepes méretű szálloda. Misis Don, a főnökasszony egy élte derekán leledző nő, asszisztense Margaret, egy pia és cigimarta hangú matróna, kézfején, esküszöm, hogy egy börtöntetkó ékeskedik. Ja, a Donnak meg a csípőjén, de azt nem hesszelem, mert nem illik. Vagy nem is csípő, hanem tudjátok, ahol olyan divatos mostanság, a feneke fölött a és a háta alatt.
Második nap óriásit szívtam itt is, mert a drága Don keresett egy körömkefét, kihívott az irodából és megmutatta mi a teendőm. Egyszerű, az ajtófélfák tövéből és a küszöb elől kellett elkefélni a szöszöket. Fog ez menni.
Ment is. Az első kettő, aztán úgy besavasodtak a combizmaim, hogy alig bírtam állva tartani magam. Tudni kell, hogy mindkét térdemet műtötték már, ezért mikor guggolok, nem engedem rá testsúlyomat a lábaimra, hanem erőből tartom meg magam ebben az idétlen pozitúrában.
Nőknek viszont jól áll. :)
Nem sok szoba, 170, hét emeleten szétszórva. Mire végeztem halott ember voltam falábakon.
Hogy mi volt első nap?
Elkísért Mariann, mint az iskolás gyerekeket, és megbeszélte a Margarettel, hogy akkor délig leszek, aztán mehetek haza.
Beosztottak egy lengyel fickó mellé, mondván okítson ki a takarítás mesterfogásaira.
Ez olyan jól ment, hogy egy óra múlva már ő is én is külön szobát takarítottunk. Ezt pedig egy tréningen lévő kezdőnek még nem szabad. De nem szaladok előre.
Eljött a dél, én meg gondoltam akkor tipli haza. Mivel nem találtam senkit, szóltam a lengyelnek, adja át üzenetem a főnöknek, hogy léptem. Holnap jövök.
Mivel itt minden kártyával nyílik, kollégám leküldött a földszintre a recepcióhoz.
Jaj, elfelejtettem a lényeget!!!!!
Az eggyenruha fekete nadrág és fekete cipő. Cipőm az volt, a nadrágot meg elbénáztam, ergo nem vettem.
Mariann strasszos fekete rucijában feszengtem, és aki ismeri a Queen énekesét, az elképzelheti hogyan néztem ki az elöl hátul dagadó sztreccs ruciban. Kicsit melegnek tűntem.
Leértem a recepcióhoz, ahol rájöttem, a farmerem meg a dzsekim a staffroomban maradt.
Kulcsom nincs, a recepciós elfoglalt, így hát elindultam kis ruhácskámban megkeresni Kedvesemet. Mivel azt mondta, megvár közös barátnénknál, egyenesen oda vettem az irányt.
A szálló mellett építkeznek. Kőkemény melósok töltik ott az idejüket, akik igen furán néztek, mikor ellibegtem mellettük. Hát még akkor, mikor visszafelé lejtettem, mert Mariann nem volt Zsaninál. Benéztem a szállóba, senki. Akkor marad a kocsi.
És megint ellejtettem a melósok előtt. Ha ezek most rám gerjednek, végem van.-járt az agyam ezerrel, meg a lábaim is.
Negyedszer már Mariannal vonultam fel, de ez semmit nem vont le kecses bájos mivoltomból.
Végre ismét a szálloda, ahol a recepciós hívta a Dont, hogy valami hülye magyar a ruháit követeli rajta. Jött is asszisztensestől, és kiderült, szó sincs délről, pedig párom is azt állította.
Mindegy, visszatereltek a munka frontjára, a lengyel kolléga mellé, aki rettenetesen boldog volt, mert rettenetesen le volt maradva.
Kezdtem a melót, egy egész szobát, mikor jön a főnök és kiveri a balhét, mert hát én csak tréningen vagyok.
El is pakolt egy lengyel néni mellé, amúgy mindenki lengyel, kivéve a Dont, mert ő angol.
Szerencsére már az utolsó szobájánál tartott, így hamar végeztünk és mehettem haza.
Akkor majd innen folytatom, mert igen érdekes dolog ez a szálloda belülről nézve.
Fényképeket most nem rakok be, majd legközelebb.